A sárga levél...

– „Álmokról és tájakról” –

(Az álmokról beszélni igen nehéz, hiszen ők beszélnek rólunk – ha helyesen hallgatózunk...)

Elindultam.
(A rengeteg tépelődést és készülődést egy hirtelen nekirugaszkodás oldotta föl.)
Elindultam (talán egy régi, névtelen levél zaklatott hívása miatt), s hozzám három különös-állandó barátom csatlakozott, kiket egész életükben a kihívások, a bizonytalan „expedíciók” vonzottak. Négyen lépdeltünk tehát: P., a könnyűbúvár, L., a „leszázalékolt” vadállat-szelídítő (és pirotechnikus), A., a kisrepülő-pilóta (volt sárkányrepülő-készítő és solymász), no és én, az amatőr geológus-önológus.
Néhány hét elteltével már sok-sok népszokás, látvány, de főleg történet ivódott belénk. Túlmesélt és agyonhallgatott gondolatok, emlékek tették vizionárius együttlétté utazásunkat.
– Már bocsánat – mondta mosolyogva A. –, de megszáradt ondó illatát szuszogja e föld... – És valóban, kénköves vidéken jártunk, Gomorra-szerű kietlen pusztán, ahol Lót felesége változhatott bizonyos bálvánnyá, s amit a Holt-tenger déli partja zúz. (Mi azért többször is hátranéztünk.)
Eszembe ötlött Noé, aki állítólag elsőként ültetett szőlőtőkéket hasonló tájon – ám a Gilgames szerint ugyanezt már régebben megtette Utnapisti (Utna István?) az Eufrátesz mellett... Ez most lényegtelen, hisz egy csepp bort sem feltételezhetünk a környéken – inkább a régi Jaffa helyszíne lehet közelünkben...
Minden négyzetméter a Bibliát idézi, minden földrajzi támpont a történelmet alakítgatja, s minden történet szorosan épül össze álmainkkal.
– Az álmok – kezdte el L., mintegy benső monológomra reagálva –, az álmok nem csupán alvásunk tudatalattijában végbemenő tevékenységek törmelékei... Ezt már Abu Júszuf Jakub al-Modzsahid is tudhatta, hiszen 1166-ban (tizenhat évesen) megálmodta, hogy pontosan harmincegy év múlva, Észak-Afrika szultánjaként seregeivel majd egészen Madridig hatol és leigázó sikereket ér el... Abu J.J. al-Modzsahid mindemellett sokat ábrándozott Núbiáról, e múltba süppedt mitikus tájról a Vörös-tengernél, melyet a Nílus óriási kanyarulata táplált. Vágyódott, belébetegedett e gazdag vidék visszatérő képeibe, így regresszív álmaiba pusztult bele, nemhogy a progresszív jelzések útján haladt volna...
– Most hagyjuk ezeket – szólt közbe A. –, inkább saját álmainkat meséljük, melyek az úton születtek vagy már régről kísértenek bennünket. (Ezután ez szokásunkká is vált.)
P. – aki különben poéta-hajlamaiban is virágzott, s legtöbbször lebegett – kezdte:
– Néhány napja, amikor napszúrástól vergődtem, ilyesmit éltem át:
„kifeszített bőr a csend
lakkcipők párolognak,
a szél testekre olvad,
kéjes ásítás a csend”
– szavalta valaki, miközben én a sivatagban menekültem. Ott, Türkmén-szerű emberek rejtegettek. Napokon belül reám simult egy őrző leány, Aloisz. Hüllőbőr leplekkel védett a hő ellen, s gyakran tapasztotta füleimet hűs combjaihoz. Hallgathattam benső kavargását szelíd-nyugtalan lényének, mely sugárzása délibábokat vont körém. Elveszett az idő, s én elvesztem Aloisz kígyó-simulásaiban... Aztán bódulatok, hempergések hevében Ameshis, Dorothis és Abattis is reám fonódott... Egy reggelen nagy pisztáciafa alatt ébredtem arra, hogy vadszamarak ropogtatnak éretlen gyümölcsöket, az égen pedig felhőszínű sas kereng, majd megláttam a vak öregasszonyt is, aki nap mint nap a sas röptét követi fölemelt kezével... A kép megszakadt, és egy falat láttam, mely kezdett reám nyomódni (de az már otthon, ahol „másik énem” aludt), s erősen kellett azt tartanom, visszanyomnom, nehogy szétlapítson; erőlködés közben (és mialatt Aloisz is közeledett felém „amott”) efféle szavakat kiáltoztam: „...fosz, fosz, foszforta, idángo-dra mipolga... begondzsa, adalázs, felverzsény, mitomál pévked a hómkerén... és rasszák divít, míg jó krón a mekosszák... majd szí, passzát, brahmácsi csibram, s dí minyót, bediót... de higa, de kraghiga és tamar a kuszkimár... Ó, mangó-limák, magnó-inák, Ő, Szi-o-la..!” Hő terjengett, majd hidegrázás, s kívülről láttam, hogy homlokom áttetsző üveg (akár egy kirakat), és nyomom hozzá a falhoz, mely szintén egyre üvegesebb, s kintről már szemek tapadnak felém, hogy nézzék fejem bensejét... Teljes erőmből próbáltam homlokomat szilánkossá törni a falon, hogy csak törmelék-gondolataim maradjanak... Valahogy így ébredtem.
A történet tetszett, de mindannyian elhallgattuk a „megfejtést”, hisz nem mondhattunk volna egyebet oly közhelyeknél, hogy: „az ezt álmodónak paranoiás képzetei vannak, miközben megcsal valakit (talán önmagát is), és nem akarja, hogy fejébe lássanak – főleg ne idegenek, kirakaton kívüliek...” Egymás történeteit rendszerint magunkban emésztettük meg, s hagytuk, hogy mindez a külső képekkel is eggyé-olvadhasson.
L. (közülünk talán a legtapasztaltabb-„legtudományosabb”) így szólott: „Az álom őskori világokba meríthet, racionalizmus- és háborúmentes állapotokba, ám az ok, hogy ez ritkán történik: az a tudat tagadása, passzivitása. Tagadja, elnyomja a tudattalant. Ámbár: „demonstratio ad oculosa” (a szemmel látható bizonyítása) sem egyszerű művelet... Élt egy Abú l-Valid Muhammad ibn-Muhammad nevű arab-andalúz filozófus, aki pszichoanalitikusként is próbálkozott. Álomanalíziseket készített, bonyolult eseteket fejtett meg, s köteteiben visszavezette, bemutatta a legapróbbnyi részleteket is. Ám, a történeteket – melyekről az elemzések születtek – csak ezek után találta ki, mintha azokat különböző páciensek mondták volna el. Eme csalással mutathatott föl olyan „tökéletes definíciókat”, melyeknek minden részecskéje a helyén volt. Így lehetett ünnepelt professzor – halálában pedig kitaszított, magányos sarlatán... Tőlem ne várjatok saját álmot; a másokéval viszont szívesen „játszom”...”
– Azt hiszem, eltévedtünk – mondtam egy napon –, bár eddig sem tudtuk, hogy pontosan hol járunk.
Egy erődítmény közeledett. („Mi ez, talán Monsalvat? Nem, ahhoz túl nagy a hőség... Akkor a Quabbat al-Sakra? Nem lehet, ahhoz meg túl fekete...”) Fekete Nyolcszög-kővár, sivatagi hőség. („Orbis terrarum est speculum ludi” – „A földkerekség a játék tükre” – suttogta L.)
– Ez mégis az – kiáltott föl A. vékony sólyom-hangján –, a Quabbat al-Sakra. Sokat olvastam róla; igyekezzünk.
(Fülemben melanéziai dalrészlet, egy leány dúdolja fésülködés közben: „Fekete szín, ó, gyönyörű fekete szín, ó, tökéletes fekete szín! Fénylő szemek fénye, világító szemek világossága. Ez hát a szajukum. Csalogató, erős fekete szín...”)